9. fejezet - Furcsa fejlemények

Kyuhyun

Reggeli közben megfigyeltem mindenkit, hogy ki mennyit eszik.. Igazából senkinek sem volt ereje olyan nagyon sokat enni. Mégis a legkevesebbet In Jung ette.. Szinte semmit sem evett. Csak szurkálgatta a tányérján lévő kis halom tojásrántottát kedvtelenül, ami kicsit elszomorított. Ha nem eszik, nem lesz ereje semmihez. Megelégeltem a dolgot.
- Figyeljetek, ha senki nem eszik semmit, jobb lenne elrakni a kaját későbbre.. Nekem sincs semmi étvágyam - javasoltam, és már fogtam is a saját tányérom.
A többiek csak kedvtelenül bólogattak, és mind eltettük azt a rengeteg ételt, ami megmaradt. Már csak In Jung, Heechul és én maradtunk lent, mikor..
Hirtelen csörömpölést hallottam. Rögtön hátranéztem, és In Jungot pillantottam meg a földön, eszméletlenül.
- In Jung! In Jung! Ébredj fel! - kiabáltam rettegve. - Gyorsan, hozd a telefont!
Nem sokkal később az említett tárgy már a kezemben volt. Gyorsan tárcsáztam a mentőket, minden szükséges adatot megadtam, és vártuk, hogy kiérkezzenek. Közben In Jung meg sem moccant. Könnyek gyűltek a szemembe, de visszatartottam őket.
- Ne legyen semmi bajod, kérlek - öleltem át a lányt. Nem tudtam elengedni, mert féltem, ha megteszem, valami történni fog vele. Nem sokára már meg is érkeztek a mentők. In Jungot felrakták egy hordágyra, betolták a mentőautóba, és a kórházba siettek vele. Én mindvégig ott ültem vele (mert én is mentem a mentősökkel) és fogtam a kezét. A kórházba érve engem nem engedtek be oda, ahol In Jungot vizsgálták, ezért kint kellett maradnom a váróteremben. Várakozás közben halálra idegeskedtem magam.
- Nyugi, Kyuhyun, állj már meg egy kicsit - próbált nyugtatgatni Heechul, de figyelmen kívül hagytam.
Körülbelül tíz perc után - amit én két órának éreztem - a saját lábán kijött In Jung. Nem látszott rajta, hogy beteg lenne, viszont az arcán olyan kifejezés ült, amit soha nem felejtek el.
- Mi-mi-mi van? Miért vágsz ilyen fejet? - tudakoltam, de szinte figyelmen kívül hagyott. Most már érzem, milyen, ha valaki nem figyel rád. - Hahó!
Még mindig nem válaszolt, de ezúttal a kezembe nyomott egy csomó papírt. Mikor elkezdtem volna olvasni, lefogta a kezem.
- Csak.. Otthon.. Olvashatod.. El.
Értetlenkedve néztem rá, de azért bólintottam. Ekkor In Jung mellett feltűnt az orvos, széles mosollyal az arcán. Amint a lány meglátta, rögtön odasúgott neki valamit. Az orvos csak értetlenkedve bólintott, majd hozzám jött oda.
- Nos, végeztünk a vizsgálattal. Lee In Jung kisasszony tökéletesen egészséges, csak legyengült, és ezért ájult el. A jövőben még akkor is tuszkolja bele az ételt, ha ő nem akar enni. Viszontlátásra!
Bólintottam, és meghajoltam, majd fogtam In Jungot, és elkezdtünk kifelé menni. Tudtam, hogy Heechul követni fog minket, ezért nem is aggódtam érte. Apropó, Heechul..
- Hé, kocsival jöttél, ugye? Mármint.. Nem a mentőautóval. Ha jól emlékszem, nem láttalak..
A fiú bólintott és a kocsi irányába vezetett minket. Ott segítettem beszállni In Jungnak, aztán én is beültem mellé. Heechul hazavezetett.

In Jung

- Mi van?! Terhes vagy?! - ordított fel Kyuhyun.
- Sssh! Nem muszáj mindenkinek megtudnia.. - csitítgattam, de..
.. Már késő volt. Egy emberként viharzott át a szobámba Heechul, Ryeowook, Yesung, Ji Won, Donghae és Eunhyuk. A többiek vagy nem voltak otthon, vagy pedig aludtak.
- Mit ordított Kyuhyun? Csak annyit hallottam, hogy terhes.. - kezdett bele Yesung, majd gyorsan felszedte a "kővé vált" Kyuhyun elől a papírokat. Mikor elolvasta, ő is kővé vált szinte..
- Mutasd már! - kapta ki Donghae Yesung kezéből a papíromat. Mikor elolvasta, felvonta a szemöldökét, és folyamatosan vagy a papírra, vagy rám pislogott. Megelégeltem a dolgot.
- Na jó, elég legyen! Add ide légyszíves.. Köszönöm. Mit szeretnétek tudni?
Hirtelen egyszerre elkezdtek beszélni, én pedig nem értettem semmit.
- Hé, hé, hé, egyszerre csak egy beszéljen! Igen, Eunhyuk?
- Mi van a papíron, amitől így ledöbbentek? - mutatott körbe az említett fiú a társaságon. Donghae és Yesung már normálisak voltak, Kyuhyun ellenben még mindig "kővé meredve" állt. Megköszörültem a torkom.
- Hmm, az, hogy.. Hogy terhes vagyok.
Erre az egész társaság, úgy ahogy volt, elkiáltotta magát, hogy "Mi van?!", én pedig alig győztem őket csitítgatni.
- Még valamit? .. Igen, Ryeowook?
- Hányadik hétben vagy?
- Azt hiszem, a hetedikben. .. Tessék, Heechul.
- Ki az apa?
Ettől a kérdéstől elvörösödtem.
- Természetesen Leeteuk. .. Nincs több kérdés? Akkor élesszük fel Kyut. Valaki hozna egy pohár vizet? Köszönöm, Ji Won.
Azt az egész pohár vizet, ahogy volt, ráöntöttem Kyuhyun arcára, aki erre rögtön felkapta a fejét.
- Mi-mi-mi van?!
Mindenki nevetésben tört ki, még én is. Nagyon vicces volt, de igazából ez az egész szomorú is. Ezzel fájdalmat okoztam a legjobb barátomnak.. De nem tehetek róla, ha véletlenül máshogy alakultak a dolgok, ahogy ő szerette volna. Igaz, a terhességet én sem akartam, de ha már megtörtént, nem fogom kioltani szegény kisgyermek életét a saját önzőségem miatt..
- In Jung.. Beszélhetek veled négyszemközt? - nézett rám kicsit aggodalmasan Kyuhyun, mire a többiek szépen, libasorban kimentek a szobámból. Felsóhajtottam és leültem az ágyamra.
- Mondd..
Ennek ellenére a srác nem szólt egy szót sem, csak leült mellém, és engem nézett. Szinte hallani lehetett, ahogy agyának fogaskerekei zakatolnak.. Végül rászánta magát, hogy hozzám szóljon.
- És.. Hogyan fogod felnevelni a gyereket? Apa nélkül?
- Nem én tehetek róla, hogy az apja meg.. - itt elcsuklott a hangom. Éreztem, ahogy elkezd égni a szemem, a szívem fáj, és a lelkemben az űr újra feltámad. A torkomban éreztem azt a bizonyos gombócot, amit az ember ilyenkor érez. Felsóhajtottam és megtöröltem a szemeimet. - Mindegy. Szóval, körül van véve tíz férfival, ez nem elég?
- Mi lesz, ha mindenki elvesz feleségül valakit, és elköltözik? Akkor ki lesz a gyerek apja? - akadékoskodott a legjobb barátom.
- Jaj, hagyjál már! Akkor majd lesz valami! Elegem van már ebből - pattantam fel az ágyról, és Kyu elé álltam.. Majd ráeszméltem, hogy teljesen hülye vagyok, így visszaültem. Az arcomat a kezeimbe temettem. - Nem tudom, Kyu.. Nem tudom, mi lesz. Majd minden rendeződni fog.. Ha meg nem, akkor valahogyan megoldom.
- .. És.. És ha elvetetnéd? - tette fel a legjobb barátom azt a kérdést, amit a legkevésbé szerettem volna hallani. A szívem vadul dobogni kezdett.
- Nem tehetem. Muszáj megértened.. Az nagyobb következményekkel járna, mint megszülni. És.. Végül is az apjára emlékeztet majd..
Ekkor elcsuklott a hangom és kitört belőlem az elfojtott zokogás. Csak sírtam és sírtam, miközben Kyuhyun ölelt. A szívem fájt, a lelkemben hatalmas volt az űr. Mégis örültem, hogy legalább Kyuhyun itt van mellettem és vigyáz rám.

Egy tokiói lakos, Hamasaki Kikyo

Ez a nap is egy átlagos tokiói napnak tűnt, mint szokás szerint. De a nap végére beláttam, hogy nem volt igazam..
Csendes, de hideg napunk volt. Azonban ez az idő sem tántoríthatta el az embereket egy kiadós kis sétáról Tokió boltjaiba tartva.  Aznap éppen egy kávézóban ültem, laptopomon nézve az aktuális híreket, miközben a buszomra vártam. Tudniillik én a férjemmel és a két gyermekemmel egészen Tokió határában élek, de ez kicsit sem zavar, mert nagyon jó a környék. Ráadásul még az, hogy íróként dolgozom, jobban "segít" engem a közlekedésben.
Szóval, éppen az aktuális híreket böngésztem, mikor megakadt a szemem az egyiken. Érdekesnek találtam, ezért rögtön megnéztem, és amit láttam, elborzasztott. A cikkben az állt, hogy itt, a várostól nem messze történt egy repülőgép-baleset, amely 15 áldozatot és még egy tucatnyi sérültet követelt. Emellett a híres dél-koreai fiúbanda, a Super Junior vezetőjét, Leeteukot sehol nem találták meg.. Szegény fiú. Még most kezdené az életét.. No, hátha élve előkerül.
Amint így gondolkodtam, teljesen kiment a fejemből az a fránya busz. Szerencse, hogy a megálló éppen itt, a kávézó előtt volt, különben biztosan lekéstem volna. Beálltam a sorba, kifizettem a jegyem, majd elindultam keresni egy helyet. Hátrafelé menet egy kedves tinédzser fiú átadta az ülőhelyét, amit hálásan megköszöntem. Egész hazafelé menet azon a szegény dél-koreai fiún gondolkodtam.. Mi van, ha még életben van? Vajon hol lehet? Annyira szeretnék rajta segíteni..
Nemsokára megállt a házunk előtti megállóban a busz. Köszöntem a sofőrnek, majd bementem a házamba. Letettem a laptopom, átöltöztem, majd megnéztem a kedvenc sorozatom.
- Jaj, de bolond vagy, te lány.. - sopánkodtam, mikor vége lett az éppen aktuális résznek. A férjem ekkor toppant be a fiammal és a lányommal együtt.
- Sziasztok! Milyen volt a napotok? - üdvözöltem őket egy-egy puszi kíséretében.
- Jó, köszi..
Ekkor hirtelen csengettek.
- Majd én megnézem - mondtam, és gyorsan kiszaladtam. Amit láttam, azt nem kívánom senkinek.. Maga Leeteuk feküdt a házam előtt, nagyon rossz állapotban. Az arca tele volt horzsolásokkal és fekete volt a koromtól, a kezei véreztek, a ruhái szakadtak és rongyosak voltak.
- Istenem.. Kagome, gyorsan, hívd ide apádat! - ordibáltam be a lányomnak, mire az apja rögtön kint termett. Amint meglátta a fiút, rögtön a hátára kapta és becipelte a lakásba. Én sokkoltan utánuk mentem.
- Gyorsan, hozz valamit!
.. Amit lehetett, megtettünk, még orvost is hívtunk. Nemsokára újra visszanyerte az emlékezetét.
- El tudod mondani, mi történt veled? - kérdeztem, de ő továbbra is csak értetlenül meredt rám. Ja, igen, ő koreai.. Még szerencsém, hogy folyékonyan beszélem azt a nyelvet is. Megismételtem a kérdést, amire meg is kaptam a választ.
- Nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Leeteuk vagyok, a Super Junior vezetője, Szöulból.. Talán repülőgép-balesetem volt, bár nem tudom biztosra. Csak egyetlen egy ember képe lebeg a szemem előtt: a kedvesemé, aki könnyes szemekkel nézi, ahogy elmegyek.. - magyarázta, de a végére elcsuklott a hangja, és szomorúan nézett maga elé. Gondolom, nem akart sírni előttünk.
- Értem. Hogyan kerültél ide, a mi házunkhoz? - kérdezgettem tovább. Próbáltam minél többet kideríteni, hogy hazajuttassuk. Végül is, ő egy híres sztár..
- Miután megtörtént a baleset, láttam, hogy körülöttem szinte senki sem mozdul. Volt még annyi erőm, hogy felálljak és elsétáljak, tehát megtettem. Nem tehettem mást, ezért a legközelebbi város felé siettem, Tokió felé.. Már amennyire tudtam sietni. Amint ideértem, már csak becsöngetni volt időm, olyan fájdalmaim voltak. Már csak arra emlékszem, hogy itt ébredtem és magát látom.
- Nyugodtan tegezz. Egyéb dologra nem emlékszel? Telefonszámok, lakcímek..?
Leeteuk csak csalódottan rázta a fejét. Majd, idővel hátha fog emlékezni..